A titkok egyszerűek.
Mert az igazság maga egyszerű. A legegyszerűbb dolog a világon, talán ezért is nem látjuk.
Egyetlen dolog van az univerzumban, nem kettő, ahogyan a kortárs matematikusok és fizikusok is kezdik felismerni, csakúgy, ahogyan egy gyermek jól tudja, amikor rámosolyog a hullámokra a napsütötte tengerparton, ahol ugyanaz a hab fodrozódik az idők kezdete óta, felidézve a nagy körforgást, amely a régmúlt idők emlékeiből fakad, és a napokat és a fájdalmakat egyetlen történetbe fűzi, ami olyan régi már, hogy szinte változatlanul jelenvalónak tűnik, körülvéve a végtelenséggel oly módon, hogy még a sirályok röptét is átöleli.
És minden, ami csak egy másodpercig történik, az elmúlt összes idők és lelkek, minden egyetlen parányi pontban tündököl egy pillanatig a vad habokban.
Csakhogy mi elvesztettük azt a pillanatot, azt a mosolyt, azt a madárdalos másodpercet.
Ezért aztán megpróbáltuk elraktározni az Egyetlenegyet a folytonos hozzáadás segítségével: 1+1+1… ahogy a számítógépeink; mintha az elképzelhető minden irányból érkező összes lehetséges tudás összeadásával végre eljutnánk a megfelelő jelhez. A jelhez, mely előhívja a dalt, mozgatja a világot és az elfeledett gyermek szívét.
Megpróbáltuk létrehozni az Egyszerűséget magát minden zsebben hordható készülékünk segítségével; csakhogy minél inkább megsokszoroztuk az okos készülékek nyomógombjait, hogy könnyebbé tegyük az életünket, a madár és a nevetés annál messzebb szállt – még a tündöklő habokat is beszennyeztük a nagy egyenlítősdi játszmával.
Abban sem vagyunk egészen biztosak, hogy a testünk még a mienk – a csodálatos Gépezet mindent elnyel.
Mégis az az egyetlen Valami az egyedül létező Erő, mert ami egy ponton tündököl, az beragyogja az összes többi pontot is. Ha ezt egyszer megértjük, minden más is világos lesz; egyetlen Erő van a világon, nem kettő. Még egy gyermek is tudja ezt: ő a király, ő megtámadhatatlan. Csakhogy a gyermek felnő és elfelejti.
Később férfiak nőttek fel, nemzetek és egész civilizációk, mindegyik a maga módján próbálta megfejteni a Nagy Titkot, az egyszerű titkot – háborúkkal, hódításokkal, meditációval vagy mágián keresztül, a szépség, a vallás, a tudomány segítségével.
De valójában nem tudjuk ki áll a legelső helyen: az Akropolisz építője, a Thébai varázslók, a Kennedy Űrközpont űrhajós v. a ciszterci szerzetes, mivel az egyik az életet magát utasította vissza, hogy megértse azt, a másik tobzódott az életben, anélkül, hogy értette volna, megint egy másik hagyott egy szépséges nyomot, egy következő pedig hófehér ösvény a változatlan égbolton – most éppen mi vagyunk az utolsók a listán, ennyi az egész. És még mindig nem találtuk meg a varázslatunkat.
Pedig a pont, a fontos kicsi részlet még mindig ott van a világ nyitott partján; ragyog mindenkire, aki megragadja azt, csakúgy, ahogyan már akkor ragyogott, amikor még nem is emberekként léteztünk a csillagok alatt.
Mások viszont megértették a Titok lényegét. Talán a görögök tudták, és az egyiptomiak, és minden bizonnyal az indiai risikésbeliek is a védikus időkből. De a titkok olyanok, mint a virágok egy szép fán: megvan az ideje a láthatatlan fejlődésüknek majd a hirtelen elvirágzásuknak. Mindennek megvan a maga ideje, a csillagok együttállásának a fejünk felett, a kormoránok átkelésének a hullámverte sziklák felett, és talán magának a tajtéknak is, ahogyan egy pillanatra kiemelkedik a hullámhegyből; minden a világon saját rítus szerint mozog. És így tesz az ember is. Egy titoknak, amely tudás és hatalom, megvan a maga természetes ideje; egyetlen sejt, még, ha fejlettebb is a többinél, nem képes megtestestesíteni a tudás erejét, amely tudás a világ változását, a nagy fa virágzásának meggyorsítását jelenti; hacsak a fejlődésre váró terület további része nincs már kész erre a változásra.

De eljött az idő. Eljött és kirobbanni készül a Föld minden pontján még akkor is, ha a láthatatlan virág fekélyes kelésnek tűnik: diákok fejet hajtanak Gandhi szobra előtt Calcuttában, a régvolt Istenek feledésbe merülnek, a korábban értelemmel és filozófiával táplált elmék megsemmisítésért kiáltanak, s külhoni barbárokat hívnak segítségül, hogy őket saját börtönükből kiszabadítsák, ugyanúgy, ahogyan a rómaiak tették; mások kémiai paradicsomokat hívnak életre – bármilyen módon jobb lehet az élet, mint ahogyan azt most éljük!- felkiáltással.
A Föld pedig zihál és nyög a repedéseken át, a megszámlálhatatlan résen keresztül, az átalakulóban lévő óriás felületének minden egyes sejtjén keresztül.
Korunk úgynevezett gonosza valójában egy új születés álruhában, amiről nem tudjuk, hogyan kellene kezelni. Egy olyan új és nagyszabású evolúciós válság előtt állunk, amilyen az első emberi megnyilvánulás lehetett az emberszabású majmok között.
De ahogyan a Földünk is egyetlen, a helyrehozás is az, csakúgy, mint az Igazság, és egyetlen átalakult pont fogja majd átalakítani az összes többit. Ezt a részletet azonban nem a törvényeink, rendszereink, tudományos ismereteink, vallásaink, egyéb irányzataink v. számos -izmusunk fejlődésében kell keresnünk – ezek mind a régi Gépezet részei; sehol sem egyetlen csavart kell megerősíteni, hozzáadni v. kicserélni: a végletesség miatt fuldoklunk mindannyian.
Sőt, mi több, ez a részlet semmilyen kapcsolatban nincs az intelligenciánkkal – azzal, amelyik az egész gépezetet elsőként kiagyalta – vagy akár azzal a fejlődő emberrel, aki csak a gyengeségeiről vagy a múlt nagyságának dicsőítéséről szólna.
„Az ember tökéletlensége nem a természet utolsó szava, mint ahogyan a tökéletessége sem a lélek legmagasabb csúcsa” – monda Sri Aurobindo.
Valójában a részlet, amiről beszélünk, a jövő egy olyan pontján lesz kézzel fogható, amely egyelőre túl van azon, amit felfogni képesek vagyunk, viszont egyre erősödik a létezése a mélyben, csakúgy, ahogyan a lángfa újabb virágai is láthatatlanul jelen vannak lombhullás után.
Van azonban egy kapaszkodó a jövő felé, feltéve, hogy a dolog középpontja felé tartunk. De hol van ez a mag, ha nem a mi emberi mércéinkben? Egy napon az első őshüllők a vízből a levegőbe emelkedtek, az első emlősök a dzsungelből előjöttek új, különös köntösben; s mindannyiukat ugyanaz az ellenállhatatlan kényszer vezérelte, hogy magukat más pompában láttassák.
És talán már abban az egyszerű, valami más felé mutatásban benne volt minden átalakító erő, mintha az az előre mutatás, az a késztetés, az ismeretlennek az a részlete rendelkezett volna mindazzal az energiával, amely megnyitja a zsilipeket a jövő felé.
Mi pedig azt bizonygatjuk, hogy létezik egy sokkal csodálatosabb jövő mint az elme elektronikus paradicsoma: az ember nem a vég többé, mint ahogyan az archaeoteryx volt a hüllők fejlődési láncában – hogyan is lehetne bárki/bármi a nagy evolúciós hullám betetőzése?
Tisztán látjuk ezt magunkban is: úgy tűnik, újabb és újabb csodálatos gépeket alkotunk, végletekig kitoljuk az emberileg elképzelhető határokat, még a Jupiter és a Vénusz felé is közelítünk, de ez csak látszat, egyre megtévesztőbb és fullasztóbb, és valójában nem tolunk ki semmit sehova: csupán kiküldünk a kozmosz másik végébe egy szánalmas kis lényt, aki azt sem tudja, hogyan óvja meg saját fajtáját vagy, hogy a barlangjában sárkányt v. egy síró-rívó gyermeket rejteget.
Nem fejlődünk; szokatlanul nagyra fújunk csupán egy gondolati lufit, ami majd jó nagyot durran az arcunkba. Nem az ember fejlődésén munkálkodtunk eddig, csak nagyméretűvé/gigantikussá tettük őt. És ez nem is lehetett másképpen. A hiba nem az erényeink vagy a szellemi kapacitásaink hiányában gyökerezik, mivel a határaink végletekig történő kiterjesztése egyértelműen szuperhősöket és szupergépeket, azaz szörnyeket eredményezett.
Egy szent hüllő a vackában többé nem fog olyan evolúciós csúcsot elérni, mint egy szent szerzetes. Vagy másképpen: felejtsünk el mindent. Az igazság az, hogy az igazi csúcsa az embernek v. bárminek nem abban rejlik, hogy egyre magasabb fokára jutunk-e a tökéletességnek, hanem inkább a „valami más”-ban, amivé válni törekszik az ember. Ez az evolúció törvénye. Az ember nem az utolsó; az ember egy „átmeneti lény”, mondta Sri Aurobindo már régen. Szükségszerűen tart, persze, a szuperhős mivolta felé, ugyanúgy, ahogyan a mangófa legkisebb ága is benne van már a fa magjában is.
Éppen ezért az egyetlen feladatunk, az egyetlen problémánk, az egyetlen megoldandó kérdésünk az, hogyan vigyük véghez ezt az átmenetet.
Nietzsche is ezt mondta. De az ő szuperembere is csak az ember monumentalizálása volt; láttuk, mit tett, amikor végigszántotta Európát. Az nem evolúciós fejlődés volt, hanem visszalépés az emberi ego régi barbarizmusához, ahol fontos szempont az, hogy valaki szőke vagy barna hajszínű.
Nincs szüségünk szuperemberekre, de valami másra igen, ami már ott motoszkál az ember szívében, és ami olyannyira különbözik az embertől, mint Bach kantátái az emberszabásúak első morgásától. És, az igazat megvallva, még Bach kantátái is szegényesen hangzanak, ha kinyitjuk fülünket a jövő harmóniája irányába.
Ezt a nyitást, ezt az új fejlődést szeretnénk megvizsgálni annak fényében, amit Sri Aurobindotól valamint az Asszonytól, aki folytatta Sri Aurobindo munkáját, tanultunk: az átmenet működési elvét, ahogyan saját magunkat kezelni tudjuk és módszeresen dolgozunk a saját fejlődésünkön – tapasztalati evolúciót viszünk véghez -, ahogyan mások mesterségesen, kémcsőben hoznak létre embriókat, bár ők csak a saját maguk által létrehozott szörnyek visszhangját hallják.
Az élet nagy misztériuma többé nem az életben van, az emberé sem az emberben, ellentétben a „lótuszvirággal, melynek titka a sárban gyökerezik, amiből kihajt”, hogy megint Sri Aurobindotól idézzünk. És mégis: a sár és a napsugár ötvözete egy magasabb szintű harmóniát eredményez.
Itt az ideje és a helye az összetartásnak, az átváltozásnak, amit meg kell élnünk. Akkor talán mi is újra felfedezzük azt, amit a csendesen szemlélődő gyermek észrevett a vad hullám egy tajtékában, valamint meghalljuk a magasztos zenét, ami mozgatja a világot, s aminek eljövetelét Marvell olyannyira várta.
És ami emberi aggyal elképzelhetetlen volt, gyerekjátékká válik majd.